Éjjel a vízparton

Sötét volt már és dermesztő hideg. Kiment a patakhoz, hogy gondolkozhasson kicsit a csendben. Az előzőnapi esőtől kicsit megemelkedett a víz. A hullámok dühödten csapkodták a partot.
Egyedül akart maradni kicsit a gondolataival. Mégis... mintha várt volna valakit.
Sokszor érzi, vége van már. Újra és újra megtörténik ugyanaz. Olyankor boldog, picit megkönnyebbül. De miért van az, hogy végül minden alkalommal rájön, hogy csak illúzió volt az egész. Hogy túl naiv volt megint. Hogy még mindig mennyire fáj. Még ott van melletted, de már hiányzol neki. Ha közel vagy hozzá, azért fáj, ha nem vagy ott, akkor azért. Már olyan régóta tart! Menekülni próbál, de valami minduntalan visszarántja. Hozzád.
Eszébe jut most az az este. Csendben ült mindenki, az ablakon beszűrődött az utcai lámpák fénye. Megkezdődött a felolvasás. De ő képtelen volt figyelni rá.
Szemben ültetek le egymással. Összekapaszkodott a tekintetetek. Senki sem vett észre semmit. Csupán ti ketten tudtátok, hogy most történik valami, amiről majd nem lehet beszélni. Sem józanul, sem részegen. Sem most, sem máskor. Eltettétek magatokban. Te is, ő is, jó mélyen.
Hogy remegtek a lábai! Azt hitte, lefordul a székről. Aztán a nyaka is megrándult. Többé már nem tudott uralkodni magán.
Aztán egyszerre vége lett. Véget ért, fájdalmasan, röviden. Sosem beszéltetek erről senkinek.

Már majdnem egy éve történt. S most megint eszébe jutott. Magával rántották az emlékek.
És akkor jött az a buta gondolat. Egyre közeledett a vízhez. "Nem fog fájni. Többé nem! Minden rendben lesz"
Nézte a hömpölygő vizet.
És aztán... aztán hirtelen meglátott valakit a túloldalon. Egy sötét kis alak volt. Ugyanúgy állt ott, vele szemben. Arra készült, amire ő. Ugyanott, ugyanakkor. Menekült-ő is menekült.
Megtorpant. A túloldalon az alak is ugyanígy tett. Te voltál az. Te álltál ott, a túlparton. Remegve bámultatok egymásra. Végre felismertétek egymást. Egyszerre kezdtetek nevetni.
Sokáig álltatok ott, kacagva. A fejetek felett millió csillag ragyogott. Aztán intettél neki. Finoman, kedvesen, ahogy szoktad. Ő nevetve intett vissza. Egyszerre fordultatok meg. Csendben indultatok hazafelé. Többé nem néztetek vissza.

Másnap reggel kisfiú szaladt le a parton, hogy közelről nézhesse a hömpölygő vizet. Egy papírdarabot sodort felé a szél. Izgatottan kapta fel, de aztán, ahogyan közelebbről meglátta, csalódottan hajította messzire.  Persze. Hiszen nem értett semmit. Nem tudhatta, ki írta azt a verset.
Neked írta. De sosem adta oda. Félt, kinevetnéd. Hogy megtudnád, nincs még vége! Nem múlt el.... Hogy még mindig mennyi mindent jelentesz neki.

emlék rólad

Megcsapta orrát az ismerős illat. Ezer közül is rögtön tudta volna, hogy ő az akit keres. De félhomály volt, nem tudta kivenni az alakját.

Aztán a szeme lassan hozzászokott a sötéthez. És végre meglátta! Az ablaknál állt, kibámult az éjszakába. Sötét haja a vállára omlott.

Percekig nem mutatott semmi hajlandóságot arra, hogy észrevetesse magát. Csak állt, mozdulatlanul, és nézte, csodálta. Azt az erőt, azt a tartást, ami benne élt. Amivel annak idején magához láncolta. Kezdetben gyakran félt is tőle. Megrémítette az a nagy ereje, meg tisztasága, vagy isten tudja micsoda.

Úgy belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor megfordult. Most egymást nézték egyetlen szó nélkül. Jóleső melegség, biztonság vette körül őket.

Aztán megérkeztek a többiek. Csendben ültek le, csak néhány szék nyikorgása hallatszott.

Mintha elvarázsolták volna őket. Szemben ültek egymással, pillantásuk egybeolvadt, szívfonalaik összegabalyodtak.

Megkezdődött a felolvasás.

Akkor felocsúdott végre. "Mit csinálok én itt? Nem szabadna"-futott át az agyán. Érezte, hogy lába megállíthatatlanul remeg, sőt egész testében remeg, fogai összekoccannak. Karjait összefonta, hogy ne látsszon a remegés. Talán félt? Ugyan, mitől?

Próbálta tovább állni a pillantását. Hiszen amaz még mindig nem vette le róla a tekintetét. Nagyon nehezére esett a széken maradnia. Addig nézte, addig állta a merev tekintetet, míg végül arca megrándult, nyaka elcsuklott.

 Akkor a cipőjét kezdte bámulni. "Bárcsak vége lenne már"-gondolta. Próbált kibújni a varázs alól, mely fogva tartotta. Szeretett volna felkiáltani! Ordítani akart! Hangosan! Végtelenül! Szabadon!

 Sosem felejti el ezt az estét. Régen volt már. Megeshetett volna akárkivel. Akkor, ott történt valami. Ami mindkettőjükben nyomot hagy. Örökre.

Egy alak az éjszakában

Fagyott aznap éjjel. Jeges szél fújt, és lassan a hó is szállingózni kezdett. Az ablakban állt és lebámult a lármás nagyváros forgatagára. Fények cikáztak mindenfelé.
Fázott. Összehúzta magán azt a vékony kis inget.
Eszébe jutott a srác. Azt hitte, vele végre boldog lehet. Hogy mellette biztonságban lesz majd. Hogy nem kell attól rettegnie, újra összetörik a szívét.
Úgy szerette. Azt hitte, örökké tart majd. Bízott benne. Úgy, mint senki másban. Hitt abban, hogy együtt maradnak.
Milyen jó volt, amikor átölelte! Olyankor úgy érezte, többé nincsen egyedül. Hogy végre van valaki, aki mellette van. Aki szereti, és vigyáz rá.
Úgy gondolta, nem nevetik ki eztán, hogy elfogadják az emberek olyannak, amilyen.
Mélyet szívott a kezében tartott cigarettából. Ez az utolsó cigarettája. Félelmes volt belegondolnia.
Vacogni kezdett. Most már ki kell tartania. Nem kell sok ahhoz, hogy vége legyen. Hogy valami új kezdődhessen. Azután jó lesz majd. Véget ér az a kusza összevisszaság, ami most körülveszi.
Sóhajtott egyet. A csikket messzire hajította. Aztán minden nagyon gyorsan történt. Halkan bukfencezett ki az ablakon, és suhant lefelé a sötét éjszakába.
Olyan volt, akár egy angyal.

Levél neked

Ezek az álmok egyre mélyebbre kergetnek. Megőrjítenek. Elveszek. Mindben benne vagy. Hiányzol.
Tudom, azt hiszed vége van. De nem! Nem felejtettelek el. És nem is foglak sohasem. Te már itt vagy bennem, a részem vagy. Bennem élsz tovább. Tudom, hogy hallasz engem, az erőtlen kiáltásomat. De nem tehetsz semmi sem.
Ha behunyom a szemem, itt vagy előttem. Még azt is érzem, ahogy a puha kis kezdet belecsúsztatod az én nagy, bumszli tenyerembe. Olyan vagy, akár egy apró kislány.
Tudod, mire emlékszem leginkább? A mosolyodra. Az mindig megvigasztalt. Ha esténként a kedvenc párnádat ölelve sírok, azt próbálom felidézni. Azt a kedves mosolyt.
Minden emberben benne vagy. A járásukban, vagy a beszédükben, a nevetésükben... Mindbe beleköltöztél. Megőrjítesz vele. Tudom, hogy ezt akarod.
Van egy felvételem otthon. Elraktam az íróasztalom fiókjába. Azon a felvételen énekelsz nekem. Gyönyörű dal, mindig sírok, mikor hallgatom.
Mikor énekeltél, az emberek megfeledkeztek magukról. Megszűnt minden körülöttük.
Úgy megváltoztál te is olyankor... Az arcod kipirult, a szemeid csillogtak. Elfeledkeztél te is mindenről akkor.
Emlékszel? Egyszer azt mondtad, a mindened az éneklés. Hogy az a legszebb dolog az életedben. Hogy mindig ezt akarod csinálni.

Te. Én teljesen kiürültem, mióta nem vagy itt. Olyan régen történt. Nem is beszélnek már rólad az emberek.
Anyukádat meglátogattam a múltkor. Azt hiszem örült nekem. Talán. De aztán elkezdtünk képeket nézegetni. Az első karácsonyunkat együtt. Ugye emlékszel?
És hát sírás lett a vége. Képzeld el anyádat és engem, ahogy egymást ölelgetve sírunk. Elbaszott egy este volt.
Szóval kiürültem. Egész nap mást sem csinálok, csak a képeidet bámulom. Meg olvasgatom a verseket, amiket írtál. Nem tudok tovább menni. Itt ragadtam az ürességben. Csődöt mondtam.  Hiányzol.
Százszor leírtam e nevedet egy papírra. Az is olyan értelmetlen dolog volt, mint ez a levél. Szóval neked írtam ezt a levelet. Gondolj majd néha rám! Ne felejts el engem. És ne nevess ki, kérlek. Meglátod, tovább lépek egyszer. De te mégis mindig itt leszel. Bennem élsz tovább.

Angyal

Tegnap éjjel álmomban újra láttalak. Angyal képében voltál. Óriási tölgyfa ágán ültél, vidáman lógáztad a lábad. Súlyos csönd volt a tisztáson, egyetlen hangot sem hallottam. Kísérteties volt. Már-már félni kezdtem. De aztán megláttalak, ahogy ülsz a faágon, hófehér ruhában. Mosoly bujkált a szád sarkában. Engem néztél.

Olyan sokáig próbáltam elhitetni magammal, hogy semmit sem jelentesz már nekem. Hogy nem számít már a mosolyod. A hangod. Hogy már rég elfelejtettelek.

De aztán éjjelente arra ébredtem, hogy ordítok a fájdalomtól. Hogy nem vagy itt. A szomszédom, egy morcos, idős, nagydarab bácsi minduntalan átdörömbölt a falon, és nem túl kedvesen melegebb, távoli éghajlatra invitált. Szinte mindennapossá vált az ordítás, a dörömbölés, az indulatos szitkozódások a szomszédból. És egyszerre aztán nem bírtam tovább. Megértettem végre, hogy teljesen egyedül vagyok. Hogy elveszítettelek. Hogy nem maradhatok itt, el kell innen tűnni, amilyen gyorsan csak lehet.

Egy újabb rémes éjszakán, mikor a saját rémülten üvöltő hangomra ébredtem, elmentem hozzád. Aznap volt, a születésnapodon. Már elmúlt éjfél, rémisztő sötét volt mindenfelé. A házad előtt az az utcai lámpa még mindig rossz, szólni kéne a polgármesternek.

Szóval, mondom, ott álltam a hidegben, bámultam az ablakodat. Túl magasan van, nem tudtam belesni rajta. Amúgy sem égett lámpa a lakásban. Persze, hisz már hajnalodott, olyan sokáig vártam ott, dideregve, a mínusz húsz fokban. Mostanra már tudtam, hogy korán fekvő típus vagy. Mindig azt mondtad, az éjfél előtti alvás pihentet igazán. Bezzeg minden reggel, hat, hét óra felé az edény zörgésre ébredtem, mert szeretted jó korán elvégezni a napi teendőidet. De nem bántam. Sosem haragudtam rád.

Valószínűleg ma sem történt másképp. Ma sem vártad meg az éjfélt. Vajon egyedül vagy?-fordult meg a fejemben-Egyedül ünnepeltél?

Elképzeltem, ahogy szomorúan ülsz az asztalnál. Előtted egy üveg borral. Rezzenéstelen arccal bámulsz előre. Aztán inni kezdesz. Még a könnyeket is láttam szinte, ahogy halkan végigfolynak az arcodon. Talán akkor eszedbe jutottam. De nem akartál rám gondolni, dühösen tápászkodtál fel, majd mosakodás nélkül, ruhástul bújtál ágyba.

Sokáig vártam ott, a fogaim olykor össze-össze koccantak. nem sírtam. Hiszen tudod, én sohasem sírok.

és egyszerre átfutott az a buta gondolat az agyamon. El akartam kergetni. Kétségbeesetten próbáltam eltűntetni, de csak egyre erősödött. Nem bírtam vele. Megrémültem.

Most egyedül vagy, védtelenül. Részegen alszol azok között a pufók, bohókás párnák között. Itt lapul még a pótkulcs a zsebemben. Nem találkoztunk azóta, nem tudtam még visszaadni. Ha bejutok, már minden olyan egyszerű. Megfogom a kedvenc, idiótán vigyorgó macskás párnádat, föléd hajolok. Erősen markolom a párnát, aztán az arcodra szorítom. Pár pillanat a egész.

Összerázkódtam. Mi ez az egész? Mit csinálok én itt? Hiszen nem tehetsz te semmiről! El kell innen tűnnöm. Nem szabadna itt lennem.

Megcsörrent az apró kulcscsomó, ahogy óvatosan kivettem a zsebemből. Néztem egy darabig, szomorúan, elszántan. Aztán hirtelen megundorodtam magamtól. Messzire hajítottam. Még láttam, ahogy megcsillan egy bokor tövében. Rohanni kezdtem. Nem néztem hátra, menekültem ahogy csak tudtam. Gyűlöltem magamat. De azt hiszem, akkor egy kicsit téged is. Hogy még mindig szeretlek. Hogy képtelen vagyok elfelejteni téged.

hónapok teltek el azóta. Sokat gondoltam ám rád. Megváltoztam. Talán már rám sem ismernél.

És aztán álmomban ott volt az az angyal.

Rám nevettél, én töprengve néztelek pár pillanatig. Aztán éreztem, hogy valami magával ránt. Nem tudtam megállítani. Felkapaszkodtam hozzád a tölgyfára, lehuppantam melléd. Te csak nevettél tovább, apró voltál, védtelen. Átöleltem a válladat. Könnyűnek éreztem magam, a szívemet is. Kitisztult minden.

Hiányoztál. Hallasz engem? Többé nem hagylak el. Mindig itt leszek neked. Ne sírj! Látod? Én sem sírok. Hisz tudod! Nem sírok én sohasem.

Álarc nélkül

Ő már rendben van. Most már hagyják békén. Köszöni szépen, most már elég lesz.

De nem hagyják. Körbeveszik, már levegőt sem kap, fojtogatják. Elég volt! Eddig bírta. Nem tud védekezni. Elvégre tök egyedül van ebben a megrohadt világban. Még te is kerülöd. Pedig azt hitte, végre tényleg figyel rá valaki. Végre megpróbálják megfejteni. Megérteni. De túl nagy feladat volt neked. Ő meg, hogy ne veszítsen el téged, beléd kapaszkodott, rántott magával. Fojtogatott téged, akárcsak a többiek őt, magát. Nem vette észre. Ő csak szeretett volna szeretni téged. És azt akarta, hogy te is szeresd, hogy ne hagyd csak úgy elmenni.

Újabban rá sem nézel. Menekülsz. Tudhatta volna, hogy ez lesz vége. Már másodszor hajt ugyanabba a zsákutcába. Túl sok volt ez. Túlságosan fáj.

Ilyenkor mindig ugyanazzal nyugtatta meg magát. Hogy ne fájjon annyira. Hogy ne szakadjon szét teljesen, ott legbelül. Eddig mindig bevált. Csak aztán a vérzést kellett elállítani, olyan gyorsan, ahogyan csak tudta, hogy nehogy baj legyen.

Olyankor mindig álarcot vett. Azelőtt a hatalmas tükör előtt csinálta végig. De úgy, hogy azért mégsem ő volt teljesen. Nem mert szembenézni önmagával. Utálta ezeket a furcsa kifejezéseket. Nem értette őket sohasem. Önbizalom, szembenézés önmagunkkal, eredménytelen keresés, halálos szerelem, szívszaggató csalódások, és a bújócska saját magunkkal. Blablabla. Csak miattad viselte el őket. A te szádból szerette hallani. Mikor kimondtad őket, úgy érezte, benned születtek meg. Ha más használta ezeket a szavakat, belül utánozó, idióta majmoknak nevezte őket, és mindegyiküket, egyenként mérte végig azzal a jeges, szigorú tekintetével.

Tudom, hogy te is féltél a szemeitől. Hideg, szürke, üveges pillantása volt. Akárcsak egy halottnak. Nem mertek a szemébe nézni az emberek. Te sem voltál hozzá elég bátor. Egyszer sem, soha.

Már olyan nagyra nőtt benne az a fullasztó köd, hogy tudta, most is meg kell tennie. Nyugtalan volt. és képtelen arra, hogy tisztán lásson, hogy átgondolja a dolgokat veled kapcsolatban.

Megállt a tükörrel szemben. Hosszan nézett farkasszemet saját magával. Most nem félt. Inkább valami furcsát érzett. Mosolyognia kellett. Mintha csiklandozták volna.

Odalépett az íróasztalához. Kiemelte az álarcot a felső fiókból. Átható tekintettel bámulta egy darabig. Rémes maszk. volt. Sötét, hideg, ijesztő.

Már olyan közel volt az arcához, hogy szinte az orrához ért. Akkor hirtelen meggondolta magát. Elrántotta az arcától, és messzire hajította.

Ismét a tükör előtt állt. Olyan gyorsan történt minden! Nem volt akkor már ideje rád gondolnia. Túlságosan fájt már ott legbelül, a szíve mélyén valami. Valahogy le kellett magát nyugtatnia.

Érezte, ahogy a jeges, borotvaéles üvegcserép belefúródik a karjába. Forróság ömlött végig a testén. Az éles fájdalom elkábította. Nem érzett semmi mást, csak azt a furcsa, megnyugtató forróságot.

Hallucinálni kezdett. Grimaszoló, hatalmas, groteszk arcokat látott, akik belevigyorogtak a képébe. Még a bűzös leheletüket is érezte.

Mikor feleszmélt, azt vette észre, hogy egész testében remeg. Lenézett a karjára. A vér patakokban folyt végig a karján, és a padlón nagy tócsában gyűlt össze. Pár percig figyelte a filmbe illő jelenetet. Nem mozdult. A hideg padlón feküdt. Nem gondolkodott. Csak azt érezte, hogy végre boldog. Azt akarta, hogy minden így maradjon. Hogy ne fájjon többé.

Lassan lehunyta a szemét. Békés mosoly ült az arcán. Most már minden rendben lesz. Többé nem bánthatja senki sem.

Másnap, amikor kijöttek az orvosok, és megállapították a halált, te is ott álltál a kíváncsi emberek között, akik szörnyülködve, ájuldozva állták körbe. Láttad, ahogy ott fekszik a padlón a védtelen, törékeny teste. A mosolyt is láttad az arcán.

Nem tudtál segíteni rajta. Túl nagy feladat volt neked. Kevés voltál hozzá.

Fojtogató

Nyitott szemmel nézem a világot, mégis vakon. Semmit sem látok! Üres minden. Engedj! Engedj a szorításodon! Megfulladok. Nem érted? Eltakarod a napot! Az én napomat. Sötét van, korom sötét. És én nem tudom, meddig bírom még ezt. Meddig tart még a feketeség? Örökre?

Na és mi az, hogy örökre? Mennyi az örök? A végtelen?

Ó, bár eltűnnél! Fognád a cókmókodat, a nagy, fekete bőröndödet, ami annyi ál-mosollyal, műkedvességgel, ármánnyal van telve... Fognád, és egyszerűen lelépnél. Ahogy az ilyenek szoktak. Mint előtted már oly sokan. Elmennél, és soha nem jönnél vissza. Akkor talán nem félnék többé.... Nem kéne minden veled töltött pillanattól rettegnem. Többé nem hallanám a hangodat. Azt a bársonyos, kedves, de belül gonosz és elátkozott, túlvilági hangot, amitől annyi álmatlan éjszakán át kuporogtam ágyam szélén, feszülten figyelve, attól rettegve, hogy egyszer csak megjelensz. Vagy talán nekem kellene mennem? Eltűnnöm egy sötét viharos éjszakán?

Ez más. Nem ilyen egyszerű. Nélküled bírnám-e? Tudnék-e élni nélküled? Egyedül, elveszetten.

Szeretlek.

Erős lánc köt hozzád... szorít. Fáj. Minden egyes mosolyod fájdalmat okoz nekem. Gyötrelmet, álmatlanságot hagy maga után.

Elmúlt éjjel kibámultam az ablakomon. Bámultam a ragyogó csillagokat, amik ezen az éjjelen úgy égtek, mint talán még sohasem. Észrevettem egy apró csillagot, amelyik a többiektől távol tündökölt. Egészen parányi volt, mégis nagyobb fénnyel világított, mint az összes többi. Abban a csillagban titkon rád ismertem.

Bárcsak szólni tudnék! Bár elmondhatnám, hogy megtaláltam a csillagodat. De nem lehet. Élnem kell. El kell hagynom téged. Nélküled kell folytatnom. Különben a játék végén semmi sem maradna belőlem. Hagyj! Én élni akarok.