A szemembe néztél. Elvesztem a pupillád tükrében. Azt hiszem megbabonáztál. Láttam magam a szemedben.
Azt kívántam, soha ne érjen véget ez a pillanat. Hisz olyan meseszép volt...akár egy varázslat.Azt gondoltam, tudnál szeretni engem. És nem hittem, hogy hirtelen, váratlanul elveszhet mindez, mindennek a szépségnek vége szakadhat.
Éjjel felriadtam. Kerestelek téged. Azt akartam hogy ott legyél velem, hogy vigyázz rám. De nem lehetett. Eltűntél.
Te akartad így. Én nem tehetek semmit sem. De tudom.... érted? Biztosan tudom, hogy nem döntöttél jól.... Kéne csinálni valamit. Bármit, hogy jobb legyen. Hogy nem fájjon ennyire. de annyira tehetetlen vagyok! Azt sem tudom, mit érzek igazán. De fáj, érted? Valami hiányzik. Valami?.... vagy valaki?
Nem jól van ez így.
Ültél ott a sötétben. És én nem tudtam a szemedbe nézni. A gyönyörű szembogárba, amit úgy megszerettem. Át akartalak ölelni! Szorosan átölelni és szeretni. Annyira akartalak szeretni!
Én még sosem éreztem ilyesmit. Olyan különös... ijesztő, de közben nagyon új és izgalmas is.
Szar tudni, hogy nem gondolsz már rám. Hogy valaki mással vagy most, mást ölelsz, mást szeretsz.Talán már teljesen lefelejtettél engem. Hogy egyszer mit jelentettünk egymásnak.
Nem tudom, mi történik velem! Lehet, hogy megbolondultam. Én szeretni akarlak téged! Fogni akarom a kezed, erősen szorítani, hogy ne hagyj el engem.
Én.... én nem tudom....nem tudom, mi ez az egész. Nem értelek téged. Nem jól döntöttél, érted? Nem jól van ez. Nem így volt megírva.... Nem tudom, mi lesz velünk.
