Rejtvény

Néztem a rideg arcvonásokat. Nem néztél rám. Hatalmas szemeidet előre meresztetted, valami olyasmit láthattál, amit mi, többiek nem. Én sem láttam. Követtem a tekintetedet, de semmi. Nem láttam semmit!
Tudtam, hogy hallod a hangomat, hogy hallasz engem, ahogy magyarázkodom. De lassan már én magam sem hittem el, hogy érted, amit mondok.Próbáltam elmondani, hidd el, próbáltam. Hogy mennyire fontos, hogy itt vagy nekem, hogy mellettem vagy. De akkor... tudd, hogy akkor bizony nem voltál mellettem. Így nehéz volt meggyőzőnek lennem. Olyan voltál, mint akit nem érdekel a világ, nem fontos, mit mondok, nem fontos, hogy ott vagyok.
Egy mosolyt vártam tőled. Egyetlen mosolyt. Hiszen úgy szeretem, mikor mosolyogsz. Egy kisgyermekre emlékeztetsz olyankor.
Olyan sokszor teszem ezt mindhiába. Már-már teljesen hülyét csinálok magamból, csak hogy jobb kedved legyen. Persze ilyenkor is legfeljebb én nevetek egy-egy rosszul sikerült poénon. Te meg azt gondolod, megőrültem.
Gyakran próbálok olvasni a szemedből. Nem is tudtál róla, igaz? Másoknál be is válik. Csak nálad nem. Nálad soha. Pedig ismerlek. Olyan régóta! És mégsem igazán. Mert olyan sokszor nem tudom kitalálni, mi bánt.
Azt mondják az okosok, a jó barátok mindent tudnak egymásról.
Bevallom, én sok mindent nem tudok rólad. Mélyen bent őrzöd ezeket a dolgokat, a titkaidat, és én úgy érzem, sohasem fogom megismerni őket. Rejtvény vagy számomra. Megfejthetetlen.

Melletted

Világítja az arcodat a napfény. Vonzza a szememet. Látod? Most érek melléd. Némán nézlek.  Te sem szólsz. Olyan közel vagyok most hozzád, mégis úgy érzem, több száz fényév választ el tőled.
Nem érinthetlek meg. Pedig úgy vágyom rá. Annyi éve tart már. Fáj. Nem bírom. Tudom, hogy nem érted. Nem érted, mi történik velünk. Elvakít a nap fénye. Nem akarlak elveszíteni.
Érzéketlenül, süketen fekszünk egymás mellett. Elfordítom az arcom. Kibámulok az ablakon. A diófáról lehulltak már a levelek. Magányosnak tűnik. Fáradtan áll a kertben, egyedül, dideregve.
S aztán télbe csak át hirtelen az idő, hó takarja  a csupasz ágakat. Aztán tavasz lesz, mindenki hisz benne, hogy szép lehet minden, újra.
A nyár is elrobog, vörösen, izzón, s kacag rajtunk. Nevet a sok naiv, elszánt figurán, akik még mindig hisznek.  Aztán minden ismét eltűnik, elveszik, a remény lángja sisteregve alszik el, újra ősz van. Aztán a fázós, reménytelenül hosszú tél.  És mi még mindig itt vagyunk, itt fekszünk egymás mellett.
Nem tudlak elhagyni. Már hozzám tartozol. És ehhez a fájó világhoz, az értelmetlen életemhez, ehhez a monoton dübörgéshez. Nevetni próbálok. Elavult, buta viccekkel próbálok mindent megváltoztatni. A mosolyodat várom. Hát nem érted? Ha mosolyognál, képes lennék elhinni, hogy tavasz van. Újra tavasz lenne bent, a szívemben. És akkor talán tudnék segíteni, ha lehetne valahogy, és akkor esetleg te is hinnél benne. Látom, hogy nem érted. Hiszen tél van, s te fázol. Képtelen vagyok melegíteni téged. Mosolyogj már! Látni akarom a mosolyodat.

Rövidke gondolatok

Csak néhány halovány körvonalat látok. Gyűrt papírok hevernek mindenfelé. A falon óriási árnyék remeg. Ráébredek, hogy én vagyok az.
Karjaimmal a térdemet ölelem. Közben egyre hangosabban ismétlem: Nem fáj! Végül már ordítok: Nem fáj! Nem fáj! Senki sem hallja. Csak a Magány kuporog mellettem, gúnyosan nevet. Szánalmas vagyok. Még a Magány is nevet rajtam.Aztán a saját rémült kiáltásomtól ijedek meg. Hisz már olyan veszettül üvöltök, mint egy őrült. Aztán a hajam kezdem tépni. Abbahagynám, ha lehetne. De már késő.
Elég már! Minden rendben........... Vajon tényleg rendben van?
Túl nagy a nyomás. Valami összeszorítja a szívem, olyan, akár egy óriási, nehéz kő, amit valaki ráhelyezett, és most egyre jobban nyomja lefelé, szorítja, és egyre kisebb lesz. Végül teljesen eltűnik a szívem, nem marad belőle semmi sem.
Bár itt lennél! Átölelnél! Leállítanál! Nem akarom ezt tovább csinálni! Igenis, fáj! Rettenetesen fáj!
Talán rám sem ismernél. Teljes a csőd. A hajam csomókban hever a padlón, a szemem meredten bámul előre, valami olyat lát, amit más nem láthat. Mint egy őrült. Egy szánalmas, elmebeteg őrült. Jobb is, ha nem jössz. Ha nem látod meg, mi lett belőlem. Abból a mosolygós lányból, aki mindig csak nevetett, és aki a boldog volt. Legalábbis te elhitted neki.
Hogy mi lett abból a lányból, akit szerettél.

mosolyogni

Megtanítottál mosolyogni. Azelőtt nem tudtam. Úgy igazán sohasem tudtam.Az a vigyorgás. Az a semmitmondó ostoba álmosoly az nem jelentett semmit.
De most azt hiszem, megértettem. Megértettem, hogy sokkal egyszerűbb minden, ha igazán tudok neki örülni. Ha nem az zakatol bennem továbbra is, hogy: Nem kéne itt lennem! Mit keresek én itt?
Egyszerűbb mosolyogni, mint sírni, és szorongva várni a jövőre. Örülni kell minden apró dolognak, bármi legyen is az! Hiszen nem tart mindez örökké!
Te sem vagy tökéletes. Ne aggódj emiatt, jól tudom. De legalább őszintén tudsz örülni, és nem csak szájjal, szív nélkül vigyorogsz a semmibe meredve. Örülsz, és nevetsz.
Én pedig veled akarok nevetni! Ezért kell, hogy várj rám, hogy nevető szívvel várj engem. Akármilyen sokáig is kell várnod. Én is ezt teszem. Örülök az izgalomnak, az új, a váratlan dolgoknak. Megismerem, megértem, és megszeretem őket. De te mindig ott leszel, azzal az egyszerű, őszinte vigyoroddal. A pulcsid először eltakarja előlem az arcodat. De aztán felém fordulsz, megismersz, én intek, te pedig nevetsz. Csak úgy villognak a fogaid.
Azt hiszem akkor, abban a pillanatban még a napocska is jobban ragyogott, és mintha a nevetését is hallottam volna.
Mosolygó szívvel gondolok rád minden nap. Eszembe jutsz, és én mindent feledve kacagok. Hiányzol. Gyere! Siess felém! Hogy beszippanthassam az illatodat, hogy átölelj! Hogy együtt nevethessünk a nappal.

találkozás

Elképzelem a találkozásunkat. Este lesz, sötétedik. Az ég tiszta. Ragyog az a sokezer csillag. Talán a telihold világít majd. Először nem veszel észre, lehet, hogy fel sem ismersz. Hiszen más leszek akkor-egész más. Mögéd lopózom, megérintem a vállad. Meglepődve fordulsz majd hátra. A mosolyomról fogsz rám ismerni.

Állunk majd csöndben, egyikőnk se szól semmit. Elmosolyodsz, nekem ettől nevetnem kell. Aztán szólsz: Szia! Én pedig intek, és tovább megyek. Hiszen sietni kell. Nincs idő. Rohan a világ. Nem tudjuk utolérni.

 Háttal vagyok neked, mégis érzem, ahogy figyelsz. Tudom, nem érted. Nem érted, miért nem tudtalak elfelejteni. Te rég elfelejtettél már. Egy jó beszélgetés voltam neked. Talán még annyi sem. Neked megy tovább az életed, és nem áll meg miattam. Amiatt a lány miatt, aki igazán szeret téged.

Nem érted. Azt hiszem, még én sem értem. Túl sok az érzés. Túl sok a naiv gondolat, ezek a semmitmondó szavak. De talán majd megértjük. Bár már itt lenne az a pillanat. Amikor mögéd lopózom, s te meglepetten fordulsz hátra.

Tudod mit? Mindegy, hogy sikerül. Mindegy, ha dadogok, ha félrebeszélek. Ha nem tudok olyan őszintén mosolyogni, ahogy akarok. Ha minden máshogyan lesz, mint tervezem, mint ahogy elképzelem. Mindegy, hiszen szép lesz. Mert ott leszel, s én veled leszek.

két kislány

Egyedül álltál ott. Nézted őt. Kopott bakancsodon kibomlott a cipőfűző, és magányosan árválkodott a porban. Mozdulatlan voltál. Csak bámultad, és én nem tudhattam, mi jár a fejedben.

Melléd értem. Aggódva simítottam meg a válladat. Akkor vettem észre a könnyeket az arcodon. Megrémültem. Olyan nagy fájdalmat éreztem, mintha mindez velem történne. Szerettem volna segíteni. Akárhogyan. Bármit megtettem volna azért, hogy megnyugtassalak.

Átöleltelek és te hagytad. Már olyan sokszor próbáltam ilyen közel kerülni hozzád. De sohasem engedted nekem. De most történt valami. Olyan jó érzés kerített a hatalmába, mint mikor hosszú út után végre hazaérkezünk, és ismét a családunkkal lehetünk.

Olyanok voltunk, mint régen. A két kislány. Mindenhová együtt mennek. Együtt sírnak és nevetnek. Sohasem engedik el egymás kezét.

Hazaértem. Hozzád.

Próbáltalak vigasztalni. A hajadat simogattam.

Szép lassan megnyugodtál. El kellett volna mondanom, mennyire átérzem ezt. Menniyre megértem. Szerettem volna mondani valamit! De képtelen voltam.

És te már indultál is. Vetted a kabátodat, letörölgetted a könnyeidet és kihúztad magad. Talán egy kis mosoly is bujkált a szád sarkában. Úgy mentél el, mintha mi sem történt volna. Éreztem rajtad, milyen erős vagy. Elhittem hogy ilyen egyszerű az egész. Eszembe jutott, milyen sok-mindent kell még tanulnom tőled.

Hallgatás

Talán már sohasem ér véget ez az éjszaka. A hideg falnak dőlve szívom el az utolsó cigarettámat. Téged nézlek. Látom azt a béna vigyort az arcodon, ahogy kinevetsz. Persze megint túl részeg vagyok ahhoz, hogy megállapítsam, tényleg ott vagy-e, vagy csupán képzelem megint.
Aztán azt veszem észre, hogy szétfolyik minden, hogy már nem látlak, hogy egyszerre eltűntél.
Dübörög a zene. Képzeltem az egészet? Felkelek, tántorogva indulok kifelé. A telefonom üres képernyőjét bámulom. Nekimegyek valakinek. Káromkodik. "Bocs"-motyogom erőtlenül. Majd vergődöm tovább. Forog a világ. Csupán színeket látok, vad összevisszaságban. Talán megőrültem?
Végre kiérek. Hideg levegő csap az arcomba. Már-már úgy éreztem, megfulladok odabent. Jól esik ez a hideg.
Névjegyzék. Keresem a neved. Ész vesztetten. De forog ez a kurva világ! Nem talállak! Nem bírom.
Megvan. Bámulom azt a néhány semmitmondó karaktert, és képtelen vagyok gondolkodni.

Hívás

Aztán.....meghallom a hangodat. Rekedt, fáradt, távoli hang.
-Hallo! Tessék!....Hallo....
Hallgatom, ahogyan egyre dühösebben szólsz a telefonba, aztán csak a csend marad. Nem szólsz többet. Hallom a lélegzetedet.
Tudod, hogy én vagyok. De nem tudsz mit mondani nekem.
Percekig csönd. Csak egymás lélegzetvételét hallgatjuk, elfeledkezve minden másról.
Aztán, mintha mély álomból ébrednék, rázni kezdem a fejem. Egy mozdulattal kinyomom. Úgy érzem, rögtön összeroskadok. Hogy nem bírom el a saját súlyomat.
Tudom, nem érted. De szükségem volt rád. Csupán arra, hogy hallgassam a lélegzetedet. Most már rendbe jövök. Így már tovább tudom csinálni.
Sosem érted majd meg. Azt hiszed, nincs értelme, hogy őrültség az egész. Pedig nem az. Tényleg nem az. Szükségem van rád.

Nagyon szeretni

Sötét volt és nagy csend vette körül. Megrémült a saját, kongó, üres lépteinek zajától. Megállt, körülkémlelt. Soha nem járt még egyedül az utcán ilyen későn.
Egy pillanatra elgondolkozott. Miért teszi ezt? Odamegy arra helyre, ahol először találkoztak, azt remélve titkon, hogy ismét láthatja. De hát hogyan is képzelehet ilyet?
Aztán egyszerre tovább indult. Nem hagyta, hogy megállítsák a gondolatai, mint már oly sokszor azelőtt. A szíve egyre hangosabban vert, a szeme élesen előre meredt, a szája pedig ijesztő, vad vigyorba torzult.
Végre újra megtörténhet! Újra láthatja, érezheti azt a vibrálást, amihez foghatót sohasem tapasztalt még azelőtt.
Egy kutya heves csaholása ébresztette fel gondolataiból. Gyorsított a léptein, majd futni kezdett. Úgy érezte, valaki követi. Megpördült. Olyan sötét volt, hogy semmit sem láthatott. Rohant tovább. Mint akit üldöznek.
Végül aztán megpillantotta az épületet. Néhány lépéssel előtte emelkedett büszkén, elhagyatottan. Ilyenkor télen üresen állt, embereknek semmi nyoma. Az ajtaját egy utcai lámpa halovány fény világította meg. Ez volt az a haj. Itt álltak akkor. Olyan régen történt már, most mégis úgy tetszett, mintha pár órával ezelőtt lett volna.
Maga előtt látta a képet, ahogy a fiú hosszan fújja ki a füstöt, majd cigarettával kínálja. Csak néhány perc volt az egész, és mégis annyi mindent jelentett!
Ha kinyújtja a kezét, megérintheti a rozsdás kilincset...
De mintha rossz álomból ébredne, hirtelen elfordította a fejét, és az udvar felé vette útját. Ment egyre beljebb és beljebb. Ide már csupán a Hold meg a csillagok tiszta fénye jutott be, de nem bánta.
"Merre vagy? Hozzád jöttem! Miért nem vagy itt?"-kérdezgette önmagát újra meg újra.
Órákig kereste, térdig érő fűben gázolva. De hiába. Elég volt. Nem képzelheti ezt a marhaságot. Elég!
Leroskadt a hideg földre. Magánya keserű könnyinek ízével birkózott.
Mikor aztán képes volt abbahagyni a sírást, még hallgatta egy ideig a csendet. Egyszer-kétszer 'belehallózott'. Senki sem felelt. Aztán halkan énekelni kezdett. Majd egyre hangossabban élesebben! Hirtelen elhallgatott. Mintha valaki nézné... És valóban.
Ő volt az. ott állt a Holdfényben, és mosolyogva nézte a lányt. Aztán csendesen lefeküdt mellé, szó nélkül.
Sokáig feküdtek ott a némaságban. Akkor a lány megszólalt: -Hát eljöttél. Mégis eljöttél.
Ez volt az egyetlen dolog, ami elhangzott ott, aznap éjjel.Nem is kellett más. Csupán nézni a ragyogó csillagokat és érezni azt a furcsa vibrálást. És szeretni egymást. Nagyon-nagyon szeretni.