Világítja az arcodat a napfény. Vonzza a szememet. Látod? Most érek melléd. Némán nézlek. Te sem szólsz. Olyan közel vagyok most hozzád, mégis úgy érzem, több száz fényév választ el tőled.
Nem érinthetlek meg. Pedig úgy vágyom rá. Annyi éve tart már. Fáj. Nem bírom. Tudom, hogy nem érted. Nem érted, mi történik velünk. Elvakít a nap fénye. Nem akarlak elveszíteni.
Érzéketlenül, süketen fekszünk egymás mellett. Elfordítom az arcom. Kibámulok az ablakon. A diófáról lehulltak már a levelek. Magányosnak tűnik. Fáradtan áll a kertben, egyedül, dideregve.
S aztán télbe csak át hirtelen az idő, hó takarja a csupasz ágakat. Aztán tavasz lesz, mindenki hisz benne, hogy szép lehet minden, újra.
A nyár is elrobog, vörösen, izzón, s kacag rajtunk. Nevet a sok naiv, elszánt figurán, akik még mindig hisznek. Aztán minden ismét eltűnik, elveszik, a remény lángja sisteregve alszik el, újra ősz van. Aztán a fázós, reménytelenül hosszú tél. És mi még mindig itt vagyunk, itt fekszünk egymás mellett.
Nem tudlak elhagyni. Már hozzám tartozol. És ehhez a fájó világhoz, az értelmetlen életemhez, ehhez a monoton dübörgéshez. Nevetni próbálok. Elavult, buta viccekkel próbálok mindent megváltoztatni. A mosolyodat várom. Hát nem érted? Ha mosolyognál, képes lennék elhinni, hogy tavasz van. Újra tavasz lenne bent, a szívemben. És akkor talán tudnék segíteni, ha lehetne valahogy, és akkor esetleg te is hinnél benne. Látom, hogy nem érted. Hiszen tél van, s te fázol. Képtelen vagyok melegíteni téged. Mosolyogj már! Látni akarom a mosolyodat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése