Csak néhány halovány körvonalat látok. Gyűrt papírok hevernek mindenfelé. A falon óriási árnyék remeg. Ráébredek, hogy én vagyok az.
Karjaimmal a térdemet ölelem. Közben egyre hangosabban ismétlem: Nem fáj! Végül már ordítok: Nem fáj! Nem fáj! Senki sem hallja. Csak a Magány kuporog mellettem, gúnyosan nevet. Szánalmas vagyok. Még a Magány is nevet rajtam.Aztán a saját rémült kiáltásomtól ijedek meg. Hisz már olyan veszettül üvöltök, mint egy őrült. Aztán a hajam kezdem tépni. Abbahagynám, ha lehetne. De már késő.
Elég már! Minden rendben........... Vajon tényleg rendben van?
Túl nagy a nyomás. Valami összeszorítja a szívem, olyan, akár egy óriási, nehéz kő, amit valaki ráhelyezett, és most egyre jobban nyomja lefelé, szorítja, és egyre kisebb lesz. Végül teljesen eltűnik a szívem, nem marad belőle semmi sem.
Bár itt lennél! Átölelnél! Leállítanál! Nem akarom ezt tovább csinálni! Igenis, fáj! Rettenetesen fáj!
Talán rám sem ismernél. Teljes a csőd. A hajam csomókban hever a padlón, a szemem meredten bámul előre, valami olyat lát, amit más nem láthat. Mint egy őrült. Egy szánalmas, elmebeteg őrült. Jobb is, ha nem jössz. Ha nem látod meg, mi lett belőlem. Abból a mosolygós lányból, aki mindig csak nevetett, és aki a boldog volt. Legalábbis te elhitted neki.
Hogy mi lett abból a lányból, akit szerettél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése