Ha mégis együtt lehetnénk

Próbálom elmondani neked. Talán túlságosan akarom. Ha nem akarnám ennyire, akár sikerülhetne is, nem igaz? De így nem. Nem megy. Csak dadogok, keresem a szavakat, de nem találom őket, hiszen elvesznek, még mielőtt kimondhatnám őket. A semmibe vesznek. Valahol mindig elszúrom.
Néhány nap volt csupán. A helyzet az, hogy ennyi elég ahhoz, hogy sose tudjalak többé elfelejteni. Ahogy lopva rám pillantasz, csendben figyelsz, ahogy kitalálod azonnal a gondolataimat. Előbb tudod,mit akarok mondani, mint én magam. Nyitott könyv vagyok neked.
Messze vagy most. Jó lenne hallani rólad valamit. Akármit. Hogy minden rendben van. Hogy boldog vagy.
Emlékszel? ketten sétáltunk azon a szűk kis kihalt, meseszép utcán. Két alak. Senki sem ismert ott minket, nem tudták, kik vagyunk. Ha egy lakó kinéz az ablakából, akár szerelmespárnak is gondolhatott volna minket.
Csendben vártam.. Hátha mondasz valamit. Nem szerettem azt a csöndet. Nem szóltál. Felpillantottam. Meggyötört arcod a másnaposság jeleiről árulkodott. Tudod, akkor arra  gondoltam, jó lenne most megcsókolni téged. Lecsókolni rólad azt a nagy szomorúságot. Nem szólni semmit, csak megcsókolni.
Nem tettem. Nem tehettem. Túl sok minden történt előző éjszaka. Tudom, nem is emlékszel rá. Semmit sem jelentett neked. De nem hibáztatlak.
Együtt énekeltünk. Csak mi ketten, eltűnt az a sok ember körülöttünk arra a pár percre. Rám néztél. Mosolyogtál. Olyan nagyon boldog voltam!
Akkor arra gondoltam, mi sosem lehetünk majd együtt. Ez nem olyan. nem jó. Neked nem jó, neked mást jelent. Sosem tudnál szeretni engem. Akkor majdnem megszakadt a szívem.
-Miért sírsz?-kérdezte valaki. Nem feleltem, csak bámultalak. Te akkor már mást figyeltél, nem vettél észre. Azt akartam, hogy nézz rám, hogy a szemedet lássam, hogy elmerüljek benne! Olyan nagyon akartam! Apró, pici darabokra tört akkor szívem. Éreztem, ahogy szúrják a szilánkok a mellkasomat. Van, hogy olykor most is érzem. Olyankor mindig rád gondolok. Tudod, nekem életem legszebb percei volnának, ha mégis együtt lehetnénk.

Kire vársz?

Csak ül és vár. A semmibe mered, szemében apró könnycsepp üldögél. -Kire vársz?-kérdem, de nem felel. Csak néz előre, fürkészi az ürességet. nem felel, hisz ő sem tudja, nem tudhatja a választ.
Nézem ahogy ül ott, összetörve, a dermedt csendben, és mozdulatlan marad. Kedvem lenne most odalépni hozzá! Rákiáltani, és belekarmolni abba a bamba képébe. Könyörögni neki, nézzen rám végre! Hogy egy apró szót, csak egyetlen szót szóljon hozzám! Mondja ki a nevemet! De nem lehet. Nem tudom megtenni.
Hát miért nem érti vége meg? Ki a faszra vár? Mire vár?!
Picinek érzem magam. Mintha hirtelen apróra zsugorodtam volna. És tudom, hiába kiáltanék, nem hallana engem.
Már percek óta állok előtte. Nézem, és igyekszem kitalálni a gondolatait. Nem megy. Képtelen vagyok rá. Talán nem is gondol semmire, nem igaz? Csak bámul ostobán előre, csak ül mindennek háttal, és nincsenek gondolatai. Elzárta, elkergette azokat is magától, mint mindent, s mindenki mást is.
Talán észre sem vett, valószínűleg nem tudja, hogy percek óta őt nézem.
Menni kell! Menni és felejteni, amilyen gyorsan csak lehet. Messzire kell futni, menekülni kellene!
Csendben hátat fordítok neki, Nem szólok, csak elindulok lassan. De aztán... hirtelen olyan iszonyú, őrjítő dühöt érzek, hogy képtelen vagyok tovább menni. Visszafordulok, és ordítani kezdek. A szívemet szaggatja, nem bírok ellenállni. Ordítok.
Végre aztán meg tudok nyugodni. Odalépek hozzá, és ennyit mondok: -Itt vagyok, hát nem érted? Rám vársz, te szerencsétlen.