Csak ül és vár. A semmibe mered, szemében apró könnycsepp üldögél. -Kire vársz?-kérdem, de nem felel. Csak néz előre, fürkészi az ürességet. nem felel, hisz ő sem tudja, nem tudhatja a választ.
Nézem ahogy ül ott, összetörve, a dermedt csendben, és mozdulatlan marad. Kedvem lenne most odalépni hozzá! Rákiáltani, és belekarmolni abba a bamba képébe. Könyörögni neki, nézzen rám végre! Hogy egy apró szót, csak egyetlen szót szóljon hozzám! Mondja ki a nevemet! De nem lehet. Nem tudom megtenni.
Hát miért nem érti vége meg? Ki a faszra vár? Mire vár?!
Picinek érzem magam. Mintha hirtelen apróra zsugorodtam volna. És tudom, hiába kiáltanék, nem hallana engem.
Már percek óta állok előtte. Nézem, és igyekszem kitalálni a gondolatait. Nem megy. Képtelen vagyok rá. Talán nem is gondol semmire, nem igaz? Csak bámul ostobán előre, csak ül mindennek háttal, és nincsenek gondolatai. Elzárta, elkergette azokat is magától, mint mindent, s mindenki mást is.
Talán észre sem vett, valószínűleg nem tudja, hogy percek óta őt nézem.
Menni kell! Menni és felejteni, amilyen gyorsan csak lehet. Messzire kell futni, menekülni kellene!
Csendben hátat fordítok neki, Nem szólok, csak elindulok lassan. De aztán... hirtelen olyan iszonyú, őrjítő dühöt érzek, hogy képtelen vagyok tovább menni. Visszafordulok, és ordítani kezdek. A szívemet szaggatja, nem bírok ellenállni. Ordítok.
Végre aztán meg tudok nyugodni. Odalépek hozzá, és ennyit mondok: -Itt vagyok, hát nem érted? Rám vársz, te szerencsétlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése