Rejtvény

Néztem a rideg arcvonásokat. Nem néztél rám. Hatalmas szemeidet előre meresztetted, valami olyasmit láthattál, amit mi, többiek nem. Én sem láttam. Követtem a tekintetedet, de semmi. Nem láttam semmit!
Tudtam, hogy hallod a hangomat, hogy hallasz engem, ahogy magyarázkodom. De lassan már én magam sem hittem el, hogy érted, amit mondok.Próbáltam elmondani, hidd el, próbáltam. Hogy mennyire fontos, hogy itt vagy nekem, hogy mellettem vagy. De akkor... tudd, hogy akkor bizony nem voltál mellettem. Így nehéz volt meggyőzőnek lennem. Olyan voltál, mint akit nem érdekel a világ, nem fontos, mit mondok, nem fontos, hogy ott vagyok.
Egy mosolyt vártam tőled. Egyetlen mosolyt. Hiszen úgy szeretem, mikor mosolyogsz. Egy kisgyermekre emlékeztetsz olyankor.
Olyan sokszor teszem ezt mindhiába. Már-már teljesen hülyét csinálok magamból, csak hogy jobb kedved legyen. Persze ilyenkor is legfeljebb én nevetek egy-egy rosszul sikerült poénon. Te meg azt gondolod, megőrültem.
Gyakran próbálok olvasni a szemedből. Nem is tudtál róla, igaz? Másoknál be is válik. Csak nálad nem. Nálad soha. Pedig ismerlek. Olyan régóta! És mégsem igazán. Mert olyan sokszor nem tudom kitalálni, mi bánt.
Azt mondják az okosok, a jó barátok mindent tudnak egymásról.
Bevallom, én sok mindent nem tudok rólad. Mélyen bent őrzöd ezeket a dolgokat, a titkaidat, és én úgy érzem, sohasem fogom megismerni őket. Rejtvény vagy számomra. Megfejthetetlen.