Fölém hajolsz. Remegő ujjaddal rajzolsz mintát a szívemre.
Tudod, azt hittem, örökre itt leszel, hogy átölelsz, hogy szeretsz majd. De látom, ahogy lassan félrehajtod a fejed. Tudom, hogy az utolsó csókod volt ez. Hogy most elmész, itt hagysz engem, a lenyugvó nap alatt, egyedül, remény nélkül.
Tekintetünk utoljára találkozik. Látom a szemedben tombolni a vihart. Nem tudod, mit kellene mondani most. Nincsenek szavak. Elvesztek a sötétben.
Aztán elmúlik ez a pillanat is, s mindketten tudjuk, hogy menned kell. Hátat fordítasz, és most...most ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy nem bírom ki nélküled. Hogy elpusztulok. Hogy egy élő halott leszek majd, kevés testtel és semmi lélekkel.
Lassan botorkálsz előre. Remegnek a térdeid, félő, hogy lerogysz az útra, hogy nem bírsz elhagyni. Érzem, ahogy a fonál, mely szívünket összeköti, egyre csak feszül. Aztán egyszerre elpattan. Vége. Nem maradt belőled többé semmi nekem. Nézlek, ahogy távolodsz és úgy érzem, a szívem szerteszét szakad. Várom, hogy visszanézz! Még egyszer látni akarom a szemeidet! Még egyszer, utoljára érezni akarom, ahogy erős karjaiddal átölelsz. De nem lehet. Ha hátrafordulnál, tudom jól, hogy akkor soha többé nem tudnál elmenni. Nem teheted. Így kell ennek lennie.
Érzem, ahogy egy könnycsepp csordogál le az arcomon. Már olyan messze vagy, hogy csupán egy apró foltocska látszik a messzeségben. Aztán lassan az is elveszik.
Kétségbeesetten kutatok a fejemben. Keresem, hátha hagytál nekem valamit. Egy emléket rólad.
De nem találok semmit, eltűntél az életemből. Mintha soha nem is lettél volna nekem, mellettem.
Lehunyom a szemem, hallgatom ezt a fojtogató csöndet. És akkor... akkor megértem végre. Hiszen mégis van valami! Maradt nekem valami tebelőled. Egy minta, amit a szívemre rajzoltál. Az mindig ott lesz, örökre az enyém marad. Azt soha, senki sem veheti el tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése